Az utca névadója, Bródy Sándor a ma parkolóként üzemelő foghíjtelken álló épület egyik nincstelen lakója volt az 1880-as évek derekán. Bródy Gyuláról érkezett Pestre, és azt a nélkülözéssel terhes időszakot töltötte ebben a lakásban, mely alatt alkotói pályája elindult. Ez idő tájt jelent meg például Nyomor címmel első novelláskötete, melyben történetei helyszínéül előszeretettel választotta a Józsefváros, vagyis a környék szegénynegyedeit.

Bródy innen később a Mária utcába költözött albérletbe, hogy aztán élete végén Budán éljen: a Margitszigeti Kisszálló és végül a Rudas fürdő egyik szobája volt otthona.

Bródy a kor egyik legjelentősebb tárcaírója, novellistája volt, aki amellett, hogy irodalomszervezőként is tevékenykedett, híres volt arról, hogy szívesen vetette bele magát az éjszakai életbe. Erre pedig a Palotanegyed kávéházai, vendéglői igazán alkalmasak voltak. A magyar Zolaként emlegetett Bródy Sándort a századfordulón az egyik legtehetségesebb írónak tartották – mindig tele volt ötletekkel, égett a tettvágytól és rendkívül jó társasági emberként sokak szeretetét élvezhette. Az első világháború után azonban más szelek kezdtek fújni, és mivel Bródy rokonszenvezett a Tanácsköztársasággal, bécsi emigrációba kényszerült. Visszatérve onnan az ünnepelt írónak anyagi nehézségei támadtak, barátai meghaltak vagy elfordultak tőle, így végül ő maga is magányosan halt meg. Természetét tekintve érzékeny, szeretteihez ambivalens módon kötődő ember volt, így talán nem véletlen, hogy törvénytelen fiával, a később szintén sikeres íróvá váló Hunyady Sándorral is hasonló viszonyt tartott fenn.

Építéstörténet:
A ma parkolóként üzemelő foghíjtelken egészen az 1980-as évekig két épület is állt: egy kisebb, jellegtelenebb tornácos lakóház a telek hátsó részén, és tőle fallal elválasztva egy egyemeletes, eklektikus lakóház. Míg az előbbi a 18-as, az utóbbi a 20-as számot viselte. A két egy időben, 1868-ban megépült háznak közös bejárata volt az egykori Sándor – mai Bródy Sándor utca felől.

Idézet:
„Tizennyolcéves voltam akkor; egy pár esztendővel előbb Budapesten éltem, meglehetősen elhagyatva. És a boldog város szinte elerjesztő jólétében minduntalan a nagy város szegénysége járt az eszemben. Ott, hol még a temetési vállalkozók sem nyilttereznek egymás ellen, - minduntalan az a hely foglalkoztatott, hol talán még a halottak is tülekednek egymással. S a városkában, hol a legnagyobb izgalom a cigánybanda és primása közt való meghasonlás: a nagyváros rejtve maradó, vagy muzsikaszóba, zajba fúló drámáit láttam folyton.”
Bródy Sándor: Az arckép vallomásai

Különös és meghatározó esztendők voltak azok, amelyeket e ház falai között töltött feleségével Jókai Mór, a koronázatlan írófejedelem. Az első emeleti, erkélyes, tágas lakásban lakott ugyanis 1884 és 1886 között a csaknem hatvanéves író, aki még ekkor is aktívan dolgozott. Többek között itt írta át kedvenc regényét, az Aranyembert drámai formára, melyet aztán nagy sikerrel játszottak a színházak. De erre az időszakra tehető Rudolf trónörökössel kötött barátsága is, melynek eredményeként Jókai elvállalta az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című munka Magyarországra vonatkozó részének szerkesztését. És persze mindeközben ontotta magából a szépirodalmat: csak e rövidke két év leforgása alatt megjelent a Lőcsei fehér asszony, a Cigánybáró és a Kiskirályok című regénye. Különös a ház azért is, mert Jókainé, Laborfalvi Róza 1886 novemberében itt halt meg, 69 éves korában. A legendás házasság az író és a kor egyik leghíresebb színésznője között – aki nem mellesleg majd kilenc évvel (sőt, rossznyelvek szerint talán még többel is) volt idősebb férjénél – a kegyes hagyomány szerint a forradalmi hévben, 1848. március 15-én este kezdődött, hogy aztán minden kétkedőt megcáfolva közel negyven évig tartson. Házasságuk alapvetően arra épült, hogy Róza asszony gondos feleségként biztosította az író számára a nyugodt alkotás feltételeit – főzött, mosott rá, vagy épp a konyakos meleg tejet szolgálta fel annak mellbaja ellen. Talán nem véletlen, hogy amikor a nő elhunyt, Jókai állítólag így sóhajtott fel: „Ki fog engem ezután ápolni?” Szintén ebben az épületben lakott a házaspárral Hegedüsné Jókay Jolán is, Jókai unokahúga, aki az itt eltöltött időkről később emlékiratot adott ki.

Építéstörténet:
A Bródy Sándor utca 36-os számú épülete 1860 körül épült, eredetileg valószínűleg kétszintes épületként, melyre később került rá a többi szint Pán József tervei szerint. A romantikus-eklektikus stílusú ház különlegessége, hogy az udvaron áthaladva, egy kis átjárón keresztül megláthatjuk azt a fallal elválasztott másik épületet is, melyet ugyanezen a telken, de merőlegesen építettek a házra, s melynek elrendezéséből könnyen következtethetünk a Bródy Sándor utca 18-20-as számú épület egykori épületeinek térállására is.

Idézet:
„Éjfél után két órakor ébresztettek fel azzal a szóval, hogy a „végek vége” előtt állunk. A halál angyala hív. Így végezte az Úr! (…) Mikor átmentem a szobájába, egészen nyugodt volt, azt mondta, hogy semmi fájdalmat sem érez, több gyertyát kért gyújtani, mert sötét van, s kért, hogy a ruháit készítsem oda, mert fel akar kelni. És aztán nézett rám azokkal a nagy, fekete, mindent mondó szemeivel, hogy én ahhoz hasonló sötétséget nem tudok álmodni. A túlvilág volt abban.”
Jókai Mór: Utazás egy sírdomb körül

Az ígéretesen induló, pályakezdő költő, Szabó Lőrinc épp csak elmúlt húszéves, a fiatal özvegy, Mikes Klára pedig huszonöt volt, amikor megismerkedtek egymással Babits esküvőjén. Szerelmük részben itt, a Palotanegyedben szökött szárba, hiszen 1921-ben ebben az épületben bérelt szobát Klára, az Est lapok szerkesztőjének lánya. Szabó Lőrinc ide kísérte haza, és már a kapualjban hevesen udvarolni kezdett… Ők ketten, az apai nemtetszés ellenére még ennek az évnek a szilveszterén, minden külsőséget mellőzve összeházasodtak, és együtt költöztek aztán egy nagyobb lakásba. S bár a költő haláláig együtt éltek, házasságuk már a kezdetektől sem volt felhőtlen – elsősorban Szabó Lőrinc „nőügyei” miatt. A rendszeres, de súlytalan futó kalandok mellett volt egyvalaki, aki igazán fontos volt a költő életében: Vékes Ödönné, Korzáti Erzsébet. Az 1921-ben még csak tizenkilenc éves „Erzsike” Mikes Klára munkatársa és legjobb barátnője, ide a Horánszky utcába is gyakran eljött kisfiával, Bandikával, hogy az idősebb, tapasztaltabb és őt féltve szerető Klárával beszélgessenek. Egy ilyen barátnői találkozó alakalmával ismerkedtek meg Szabó Lőrinccel, de kapcsolatuk csak néhány évvel később vett komoly fordulatot, hogy aztán negyedszázadon át bujkáljanak szerelmesen, hol Klára, hol a világ, hol a saját lelkiismeretük elől. Korzáti Erzsébet a második világháború alatt gyermekotthont tartott fenn, ahol zsidó gyerekek életét is megmentette – amiért a jeruzsálemi Jad Vasemben emlékfát is ültettek az emlékére. Ezt azonban nem érte meg, 1950-ben Budán öngyilkos lett. Halála annyira megrázta Szabó Lőrincet, hogy A huszonhatodik év címmel megjelent kötetében százhúsz szonettben gyászolta őt.

Építéstörténet:
A mai Horánszky utcát egykor Zerge utcának nevezték, hiszen itt a sarkon állt Mayer Mihály városi számvevő a „Kőszáli zergéhez” címzett fogadója, amely 1766-ban nyitotta meg kapuit. A környékbeliek által csak „Zerge-ház”-nak nevezett épületet a város Mayer sikkasztása fejében lefoglalta, majd városi szegényháznak használta, 1875-ben pedig lebontatta, hogy az értékes telkeket eladhassa. Az 1890-ben elkészült háromemeletes eklektikus sarokháznak csak a Bródy Sándor utcából van bejárata, bár a leírásokban Horánszky utca 2. alatt szerepel. Különösen szép a lépcsőház helyenként még látható hattyúmintás terazzo burkolata és a nőies, indásan kanyargó lépcsőkorlát.

Idézet:
„Én akkor egy barátnőmmel, Kövér Ilonával laktam együtt egy közös barátnőnk kétszobás lakásában, albérletben, a Horánszky utcában. Papa megkérte Lőrincet, kísérjen haza, úgyis arra lakik a Reviczky utcában Babitséknál. Lőrinc csöppet sem imponált nekem a Gráf bácsitól kapott lompos felöltőjében. Útközben megcsókolta a télikabátom vállát. Aztán megkérdezte, feljöhet-e majd beszélgetni, olvasni kicsit együtt. Nemsokára fel is jött. Felolvasta verseit, a Föld, Erdő, Isten előttieket, fordításait, főként Georget. Nagyon tetszettek. Örökké éhes volt. Aztán olvastunk- és csókolóztunk.”
Mikes Klára visszaemlékezései

Amikor 1873-ban a fiatal Mikszáth Kálmán újdonsült feleségével a házba költözött, Vandrák Samu híres bronzöntő mester is éppen csak kipakolt műhelyében és új lakásában. Ebben az évben vásárolta meg ugyanis a kétemeletes házat, hogy benne a földszinten – éppen Mikszáthék szerény bérlakásával szemben – praktikus műhelyt, az emeleten pedig kényelmes otthont alakíthasson ki magának. Ebben az időben Vandrák, az Opera és a Bazilika bronzöntvényeinek készítője, még biztosan híresebb volt Mikszáthnál, aki éppen csak belekezdett írói pályájába, s igencsak szűkös körülmények között élt. Nem sokat segített anyagi helyzetén az sem, hogy Mauks Ilonát, a balassagyarmati szolgabíró lányát az apai tiltás ellenére, titokban vette nőül a józsefvárosi evangélikus templomban. S bár nagy szerelem volt az övék, házasságuk mégsem indult túl jól.

Mikszáthot szinte kezdettől fogva nyomasztotta, hogy feleségét nem tudja rendesen eltartani. Első gyermeküket születése után nem sokkal elvesztették, s Ilona ekkor – lelki és fizikai betegsége miatt – visszaköltözött családjához. Mikszáth pedig a karrier reményében Pesten maradva meg akarta könnyíteni felesége számára az elválást, ezért azt hazudta, hogy már mást szeret. Hamarosan hivatalosan is elváltak. A történet azonban mesebeli fordulatot vett: 1882-ben, Mikszáth első írói sikerei után (Jó palócok, Tót atyafiak) ismét összekötötték az életüket, és boldogan éltek majdnem harminc évig együtt, egészen Mikszáth haláláig. Három gyermeket neveltek fel, s életük során még egyszer visszatértek a Palotanegyedbe – a Mikszáth Kálmán tér 1. számú házban laktak az író életének utolsó éveiben.

Építéstörténet:
A Mária utcai telket 1866-tól eredetileg Heinrich Károly és neje tulajdonolta. A hivatására nézve építész Heinrich két háztervre is kért engedélyt a hatóságoktól, melyek feltehetőleg nem járultak hozzá az építkezéshez, így Heinrich végül továbbadta a telket Bellagi Mórnak, aki – továbbra is Heinrich közreműködésével – 1872-ben felépítette a házat. Nem sokkal később emeletráépítéssel, és a bal oldali szárnyhoz kapcsolódva fészerrel és istállóval bővítették az épületet a tulajdonosok. Vandrák Samu ideje alatt pedig a jobb oldali szárny kapott toldást. A neoreneszánsz stílusú épület homlokzatán különösen szép a bejárati kapu körüli díszítés: a palmetta- és gyöngysoros kőkeret, valamint a kaput őrző oroszlánfej.

Idézet:
„Tartozom önnek azzal a regarddal, hogyha még nem ment férjhez, én most még egyszer feleségül kérem magát... Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbat magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szívesen megosztanám magával. Ha pedig már elkéstem volna, ha ön már férjhez ment azóta, csak örülök rajta, ha boldog…”

(Mikszáth Kálmán levele Mauks Ilonához, Budapest, 1882. febr. 16.)

A nemzet költőjének, a 48-as szabadságharc hősének, Petőfi Sándornak az özvegye, Szendrey Júlia 1867-ben költözött ide, az egykori Zerge utca 13-as számú ház földszinti lakásába. A nő ekkor már egyedül, súlyos betegen választotta új otthonául ezt a szerény lakást, miután második férjét nem akarta látni többé. A korabeli pestiek többsége Júliát nem értette és ezért nem is igen szerette, hiszen még a gyászév letelte előtt ment újból férjhez, a történész Horváth Árpádhoz és dobta el „az özvegyi fátylat”, és ezen kívül is, amúgy is furcsán viselkedett… Rövid hajat hordott, szivarozott, káromkodott – és ráadásul nem tudta, vagy nem akarta Petőfi egyetlen fiát, Zoltánt megnevelni. Azt kevesen tudták, hogy verseket ír, és hogy Andersen meséi először az ő fordításában jelentek meg magyar nyelven. Naplói, levelei és egyéb lejegyzett személyes és szenvedélyes hangú vallomásai csak 1930-ban kerültek elő és jelentek meg, ezekből egy tehetséges, de sok szempontból szerencsétlen sorsú nőalak bontakozik ki, aki igazán csak a Petőfivel töltött rövid két évben volt boldog.

Majd harminc évvel később, a millenniumi ünnepségekre érkezett a fővárosba Krúdy Gyula, hogy aztán íróként soha ne szabaduljon a főváros utcáitól, alakjaitól és hangulataitól, amelyeknek egyik legihletettebb ábrázolója és teremtője lett. Itt, a Józsefvárosban keresett hónapos szobát, és évekig bérelte valószínűleg ugyanazt a földszinti lakást, amelyben egykor Szendrey Júlia lakott. Krúdyra nagy hatással volt a ház költői romantikája és több művében is foglalkozott a tragikus sorsú özveggyel valamint a „nemzet árvájával” Petőfi Zoltánkával. Amíg Júlia saját naplói ismeretlenek voltak, a Krúdy szőtte legenda formálta széppé Petőfi szomorú özvegyének emlékét.

Épületleírás:
A kétemeletes, középerkélyes épület 1878-ban épült Pucher József tervei alapján, eklektikus stílusban. Funkciója a napjainkban befejeződött átépítés kezdetéig lakóház volt, jelenleg a VIII. kerületi önkormányzat ifjúsági és vállalkozásfejlesztési központot alakított ki itt. Ezért teljes belső szerkezete átépült, stukkódíszes homlokzata, szép kapuja azonban nem változott.

Idézet:
„A Gyöngytyúk utcából a Zerge utcába költöztem [...] csupán a regényesség kedvéért, mintegy a halott Benedek Aladár, de még inkább a régebben halott Szendrey Júlia tiszteletére, és néha még manapság, annyi kiábrándultság után is azt hiszem, hogy abban a szobában laktam, amelyben Petőfiné, amikor különböző okokból nem akart többet a Képíró utcai Szendrey-házba (a Hét Bagoly-hoz) visszamenni.”

Krúdy Gyula látogatásai. In: Krúdy Gyula: Vallomás. Bp., 1963. 307. old. S. a. r.: Kozocsa Sándor.

A Bánffy-palota második emeleten kialakított háromszobás bérlakásába 1935-ben költözött be a Karinthy család. Karinthy Frigyes és Bőhm Aranka, valamint három fiuk (az Aranka első házasságából született Tamás, a Karinthy első házasságából származó Gábor, valamint közös gyermekük, Cini) élete több szempontból is eltért az úgymond rendezett családok életétől. Lakásukban állandó volt a vendégjárás, nem tartottak túl nagy rendet – hiszen imádtak vásárolni különböző hajmeresztő tárgyakat és mindenféle háziállatot –, sokat és hangosan veszekedtek, hol kedves, hol pedig gonosz tréfákkal ugratták egymást. Az örökké hangos ház csak akkor csendesedett el egy időre, amikor a Pest-szerte ismert és szeretett Karinthyról 1936 tavaszán kiderült, hogy agydaganata van. Még abban az évben, májusban megműtötték Stockholmban, a kor világhírű sebésze, Herbert Olivecrona végezte el a daganat eltávolítását. Szerencsére a műtét jól sikerült, az író visszanyerte látását és újra dolgozni is tudott. A pesti újságokban fontos hírnek számítottak az író hogylétéről szóló tudósítások. A svéd professzor köszönőlevelek százait kapta magyar emberektől… Karinthy pedig mindeközben megírta betegségének és gyógyulásának történetét az Utazás a koponyám körül című különleges regényében, amely heti folytatásokban jelent meg a Pesti Naplóban. Karinthy nagyon büszke volt erre, az ebben a házban született regényére, amelyet a legtöbb európai nyelvre lefordítottak és végre igazán komolyan vettek. Műve műfajt teremtett az európai irodalomban, ez volt az első betegségmemoár, amely csodálatos pontossággal ábrázolta a betegséggel és gyógyulással járó lelki történéseket.

Építéstörténet:
A palota 1873-ban épült az erdélyi nemesi család, a Bánffyak pesti palotájaként. Tulajdonosa a politikus, író, grafikus gróf Bánffy Miklós volt, aki 1935-ben adózási okokból bérlakásokat alakított ki benne, ettől kezdve a főlépcsőt a Bánffy család, a jobboldali csigalépcsőt a bérlők használták. A ház a II. világháborúban súlyosan megrongálódott, azelőtt színes címerrel díszített üvegablakai, faragott ajtói, gyönyörű erdélyi kályhái voltak. A háború óta többször átépítették, már a lépcsőházak sem lelhetők fel.

Idézet:
„Lépcsőházunk pihenőinél óriási ablakok nyíltak, üvegükön a grófi címerrel. Emlékek laktak a lépcsőházban, s magam is, valahányszor felszaladtam, kettesével szedve a fokokat, magam is különös módon emlékeket kovácsoltam, arra gondoltam, milyen szomorú lesz, ha majd nem lakunk már itt, s én néha felkeresem a házat, mert ki nem ért olykor vissza?”
Karinthy Ferenc: Szellemidézés

Gróf Bánffy Miklós (a Bethlen-kormány külügyminisztere, az Operaház intendánsa, díszlettervezője, több irodalmi mű illusztrátora, az Erdélyi Helikon szerkesztője, és egyben az erdélyi kultúra és oktatás támogatója, nem mellékesen: író) az 1900-as évek elején előszeretettel támogatta az irodalmárokat. Többek között azzal is, hogy családja pesti bérpalotájában és a mellette álló bérházban lakásokat adott ki költők, írók számára.

Babits Mihály, aki akkoriban már a Nyugat főmunkatársa, irodalmi összejövetelek házigazdája, irodalomszervező volt, 1916-tól lakott itt, a Bánffy-bérház harmadik emeletén. A visszaemlékezések és a korabeli fényképek tanúsága szerint meghitt, háromszobás otthona faltól falig tele volt könyvekkel és régi szőnyegekkel, és itt nem csak a már befutott irodalmárokat, szerkesztőket, kiadókat látta vendégül, hanem a szárnyukat bontogató fiatal költőket is meghallgatta. Sőt, ide fogadta be 1920-ban az addig albérletekben nyomorgó, nincstelen, fiatal Szabó Lőrincet is, akit az egyetemen ismert meg, mint tanítványát.

Élénk társasági élet folyt tehát itt, amely igen kedvére való volt a tizenkilenc éves, Miskolcról Pestre került Szabó Lőrincnek. Ő maga ebben az időszakban kisebb műfordításokból élt, első verseskötete, a Föld, erdő, Isten pedig két évvel később, 1922-ben jelent meg.

Érdekes fordulat volt mester és tanítványa életében, hogy mindketten ugyanazt a nőt szerették. Az ifjú és lángoló szívű Szabó Lőrinc ezekben a pezsgő mindennapokban, éppen Babits révén ismerkedett meg a ragyogó intellektusú Tanner Ilonával, akivel rövid ideig szerelmi viszonyba került. A lány azonban a szintén hevesen udvarló Babits Mihálynak, a már elismert költőnek lett a felesége, s élete végéig hű társa maradt.

A lakás, mint irodalmi szalon és baráti összejövetelek, felolvasások helyszíne, egészen 1931-ig Babitsék lakhelye volt, amikor is a házaspár végül Budára, az Attila útra, később pedig a Logodi utcába költözött.

Építéstörténet:
Az ősi erdélyi nemesi család tagjai, a Bánffyak az 1870-es években döntöttek úgy, hogy Pesten, a mágnások körében kedvelt városrészben befektetési céllal házakat építenek. A Reviczky – akkor még József – utcában két egymás melletti telekre épült fel a Bánffy bérpalota és bérház. Előbbi elegánsabb, utóbbi szerényebb kivitelben – mindkettő Bergh Károly tervei szerint. A szép, visszafogott neoreneszánsz épületek egészen az 1930-as évek végéig a család tulajdonában maradtak.

Idézet:
„Szerdán, nála. Reviczky utca 7.
Sziget nem volt oly magas soha még,
mint az a műhely, a könyvtárszoba,
az agglegényé. Tegnap inasa,
az se Babitsnak, ma meg gyermeke,
szellemvilágba repültem vele,
s mikor bort nyitott és pertut ivott,
úgy éreztem, a tündöklő Napot
tűzi mellemre…”

(Szabó Lőrinc: Tücsökzene – Reviczky u. 7., Budapest, 1947.)

Sok mindent lehetne mondani Kosztolányiról, de azt semmiképp, hogy a négy fal között élte volna életét. Első sikeres, 1907-ben megjelent kötetének mégis ezt a címet adta a fiatal költő, pedig ez idő tájt szinte sehol sem töltött ugyanazon négy fal között hosszabb időt: csak 1905 és 1915 között tíz különböző helyen lakott a környéken. Itt, ennek a bérháznak a második emeletén, a 12-es számú, szerény kialakítású lakást 1907 októberétől is csupán bő egy évig bérelte medikushallgató öccsével együtt, aztán független ifjúként költözött is tovább – még mindig maradva a Józsefvárosban.

Hogy mennyire nem bezárkózva élte életét a pályája elején lévő író, azt bizonyítja az is, hogy napközben is szinte állandóan úton volt. Gyakran járt a környékbeli kávézókba és kiskocsmákba, kedvelt helyei közé tartoztak a Baross és Valéria kávéházak, ahol sokat időzött – társasági életet élt és persze dolgozott. Olyan meghatározó dolgok történtek vele itt a Józsefvárosban, életének ebben a sűrű időszakában, mint Karinthyval kötött legendás barátságának kezdete. A két irodalmi reménység sülve-főve együtt volt, elválaszthatatlanok lettek egymástól. Egészen biztos, hogy a környék lakói egy idő után már kezdték jól ismerni a két fiatalembert, akik ezernyi csínyt, meghökkentő dolgot eszeltek ki. Hol hátrafelé menetben közlekedtek az utcán, hol színlelt verekedést rögtönöztek, hol pedig a szép lányoknak csapták a szelet.

Az állandó költözködéseknek és az utcai bohóckodásoknak akkor szakadt vége, amikor Kosztolányi megismerkedett későbbi feleségével, a szép és tehetséges színésznővel, Harmos Ilonával. Az esküvőt 1913-ban tartották. A házaspár – új helyzetükhöz méltó – kényelmesebb, tágasabb lakást keresve végül a budai Tábor utcába költözött, ahol Kosztolányi élete végéig lakott.

Építéstörténet:
Az 1897-ben épült lakóház mind homlokzatát, mind belső kiképzését tekintve nagyon igényes kialakítású – nem véletlenül. Az eklektikus épületet saját családi házaként ugyanis az a Steindl Imre tervezte, akit a budapesti Parlament építészeként is ismerünk. A neves tervező halála után még egészen 1912-ig a család tulajdonában maradt az épület, így még abban az évben is ők birtokolták azt, amikor a fiatal Kosztolányi Dezső mint kezdő író és újságíró beköltözött.

Idézet:
„Voltak esték, hogy a Baross utcai szoba egyik sarkában medikusok okoskodtak és bolondoztak, a másikban egetverő irodalmi ’duma’ folyt. Kosztolányi, noha külsejére nem sokat adott, fölényes arisztokrata volt ebben a kompániában…”
Lányi Viktor: A Baross utcai diákszoba In: Pesti Hírlap, 1941. november 16.